Séjour à Paris

Így, teljesen hazatérve Párizsból, érdekes dolgokat veszek észre magamon. A minap például egy ismerős tanácsot kért, hogy hogyan töltse el azt az egy napot, amennyit Párizsban lesz, és Bálinttal versengve állítottuk össze neki az igen feszes programot. Szóval véleményem szerint igen jól lehet turistáskodni Párizsban, biztos nem utasítanám vissza, ha oda mehetnék.
Egyébként viszont itthon vagyok, s nem ott, így ezzel a bejegyzéssel le is zárul ez a blog – ahogy az a címből is sejthető. Végül is már se séjour, se Paris, tehát ez így van rendjén.
Mivel sokan kedveltétek a képeket, és talán az írásokat is, arra vetemedtem, hogy „alapítsak” egy új blogot, amely a útinaplók gyűjteménye lesz majd. Ebből eredően nyilvánvalóan rendszertelen időközönként fog majd frissülni – de a nyár éppen alkalmas arra, hogy több bejegyzés is szülessen. Örömmel várok tehát mindenkit a Voyage, voyage nevű blogon.
Erasmusszal kapcsolatos kérdésekre szívesen válaszolok, és persze a kommentekre is örömmel reagálok továbbra is. Köszönöm az eddigi érdeklődéseket…

Most, hogy már jó régen hazajöttem, lassan vége hivatalosan is ennek a blognak – s mivel halódást nem szeretnék, igyekszem rövidre zárni inkább. De mindenek előtt kellene így, hogy egy hónapja pesti levegőt szívok (meg néha budait) írni valami összegzést, hogy milyen is volt ez az út…

Hát lássuk a jó oldalát, mindig jobb azzal kezdeni. Sokat tanultam magamról, érdekes volt teljesen egyedül laktam, ami velem nem fordult elő eddig, és kipróbálhattam magam. Ráadásul jól helytálltam, semmi igazán kínos, veszélyes, problémás, kellemetlen nem történt, pedig idegen nyelvű közegben kellett mindezt előadnom. Minden tárgyamat sikerült elvégeznem odakint, még egy-két érdekes dolgot is olvastam, hallottam, és át is gondolhattam, hogy mivel szeretnék a diplomamunkámban foglalkozni itthon. Fejlődött az angol és a francia tudásom is, és bár én úgy gondolom, hogy jobban kellett volna alapban tudnom mindkét nyelven, mikor nekivágtam az egésznek, és többet is tanulhattam volna itt kint, azért biztos, hogy jobb lettem. Sok emberrel beszélgettem, voltam néhány jó buliban (és néhány rosszabban), még ha nem is marad meg semmilyen kapcsolat senkivel, akkor is érdekes volt más kultúrájú emberekkel beszélgetni. Kiolvastam megközelítőleg tíz könyvet (jó, Pullmant háromnak számoltam), mert annyit RER-eztem, ami visszarántott az aktív olvasásba, és azóta is jól folytatom ezen tevékenységemet (lásd Múzsák Kertje). Alaposan körülnézhettem Párizsban, bár maradt még hová elmenni, ha újra idevetne a sors, az biztos…
De van egy-két dolog, ami nem annyira fényes. A távolság sokszor volt nehéz is, főleg persze a szokásos első hónap volt kemény, de néha más is. Az angoltudásom hiányosságai miatt nehezebb volt a kommunikáció, sokszor tudtam, hogy ha most az anyanyelvemen beszélhetnék, egészen másképp viselkednék, és másképp is érezném magam. A campus bezártsága és messzi elhelyezkedése megfosztott néhány jó bulitól. Nem olyan volt az út, mint amit mindig hallani az Erasmusról, de talán az nem igaz teljesen, amit hallani (vagyis több nézőpont is van…). Itthon nagyon megjártam a vizsgaidőszakkal, a közgázos tanáraim alig-alig vették figyelembe a helyzetemet, és inkább nehezítették, mint könnyítették. Nemrég tudtam meg, hogy nem kötelező minden kinti tárgyat elfogadtatnom itthoni választhatónak, ami azért jó, mert a végén túl sok kreditem lenne – ez pedig azt eredményezné, hogy a diplomázáskor fizetnem kellene az államnak, mert túl okos lennék. És annak nem örülnék, ha az elmaradó ösztöndíj mellett ez is az Erasmus egyik folyománya lenne…
De ne végezzünk rossz szájízzel. Gondolkoztam azon, hogy akarnék-e Párizsban élni, Ha az lenne az anyanyelvem, és azok az emberek, akik itthon fontosak nekem, ott is meglennének, biztosan. Mert szép, színes, izgalmas város. Azon is gondolkoztam – és persze, kérdezték is tőlem –, hogy akarnék-e újra külföldre menni hosszabb-rövidebb időre. Nem zárkóznék el tőle teljesen, de nem is rohannék most azonnal az Erasmus irodába, hogy van-e valami ajánlatuk. Ha meglenne az a nyelvtudásom, amit én elvárok magamtól egy ilyen úthoz, akkor talán jó lenne. De már nem egyedül, mert itthon hagyni valakit nagyon nehéz. Persze ez távoli és beláthatatlan jövő. Nem lesz ennek a blognak egyhamar folytatása – vagyis nem így lesz.

Lehetne még írni tárgyak elfogadtatásáról, de ez nem lesz annyira extra, csak némi papírmunka, azt hiszem. Mivel a jegyeim is „normális” rendszerben vannak, vagyis nem 1-től 15-ig osztályoztak, mint más francia helyeken teszik, így ez se lesz izgalmas kihívás a Közgáznak. Tudom, hogy ígértem még tapasztalatokat meg képeket. Meglátjuk. A vizsgák és az ismerősök összecsődítése lefoglalta a napjaimat. Lehet, hogy ez az utolsó előtti bejegyzés ezen a blogon.

A blog búcsúakkordjainak elmaradása ezúttal cseppet sem tekinthető az én hanyagságomnak. Az elmúlt napokban megbizonyosodhattam róla, hogy itthon bizony kevéssé támogatják a külföldön okulást… Kezdjük persze ott, hogy a híres-neves HEC egyetlen olyan tárgyat sem tudott felmutatni, amely a jelenlegi kötelező tárgyaimmal azonos (vagy legalább nagy mértékben hasonlító) tematikával rendelkezne, ezért el tudtam volna fogadtatni. Így adódott, hogy itthon négy tárgyam van, odakint pedig hét volt, köztük nulla átfedéssel.
Hazatérve tehát sürgősen a hazai vizsgaidőszakkal kellett foglalkoznom. A négy tárgyból három követelt vizsgát, a szakszemináriumra csak meg kell írnom a szakdolgozatom bevezetőjét – az elméleti részeket, meg hogy mit kívánok majd kutatni –, most éppen arra van két napom. Csak pihenésképpen összedobom ezt a kis bejegyzést. Tehát itthon három tárgyból ötször vizsgáztam.
Ennek olyan okai voltak, hogy az egyik tárgyból mínusz húsz ponttal indultam, mert nem kaptam se órai aktivitás, se jelenlét pontokat, de még a csoportprezentációt sem, hiszen nem prezentáltam, és mindezekért még külön feladatot se csinálhattam. Aztán mások jegyzetéből sokkal nehezebb tanulni, mint a sajátomból, pedig Anditól kértem el őket, és ő aztán tényleg okos. Aztán olyan is volt, hogy olyasmit kérdeztek, ami nem volt benne a jegyzetekben – mert miért is ne? És végül lehet, hogy el is hülyültem a franciáknál, vagy én nem értem, miért nem tudtam megjegyezni a dolgokat.
Egy szó mint száz, rosszul jártam az itthoni vizsgákkal. És ahogy végre túllettem szerdán kettőkor az utolsón, neki is kellett látnom a szakszemináriumos cuccnak. Ebből 10-15 oldalt kellene írni, ami nem lenne nehéz, ha nem most kellene még az irodalmat is elolvasnom hozzá, mert az elmúlt időszakban erre kevéske idő jutott. Úgyhogy most a közgáz könyvtárában ülök éppen, ami jóval nagyobb, mint az HEC-s könyvtár, sokkal modernebb – szó sincs vidéki gyerekkönyvtár-hangulatról –, és csöpög a plafonjából a víz. Ez azért érdekes, mert fölöttünk még legalább négy emelet van, szóval nem értem, ott mi történhet éppen, de a szőnyegpadlóra elhelyezett lavórba kedvesen csöpög a víz, amióta ittvagyok. Ja, nemrég meg a lépcsőn kellett megigazítani a szőnyegpadlót, ezért negyedórányi aktív fúróhangot kellett élveznünk. Kiváló munkakörülmények… De nem panaszkodom, már egy éves a közgáz új épülete, szóval érthető, ha gondok vannak vele.
Ja, egyébként megvan az utolsó kinti tárgyam eredménye is; franciából és az improvizációs órából 5-ös, mindkét marketingből 4-es, HRM-ből és újságírásból (ha-ha) 3-as, a kulturális izéből meg szégyenszemre 2-es lettem. Pénzt (és földet) vissza nem adunk a közgáznak! Sem a Tempus Közalapítványnak. Enyém a győzelem!
Apropó, újságírás. A Múzsák Kertjében láthatjátok legújabb publikációim linkjeit. Jó szórakozást! (Lehet kommentelni is) Ezen felül elkészítettem a kötelező beszámolót az útról, amit letölthettek innen. Ehhez is jó szórakozást, bár aki követte ezt a blogot, nem fog ott újat olvasni. Még új képeket se láthat – bocsi.
És most vissza a kulturális marketinghez.

Az Ile-de-France tömegközlekedését két nagy cég uralja. Az RATP, ami a magyar BKV-nak feleltethető meg, valamint az SNCF, ami a magyar MÁV-nak feleltethető meg. A metrók, buszok, villamosok Párizson belül az RATP fennhatósága alá tartoznak, míg az RER már az SNCF része.
A híres, párizsi emeletes metróról, ami igazából RER, persze, sokan hallottak. Ez az RER C (meg az A is ilyesmi), amellyel volt szerencsém három és fél hónapig utazni, ha kitettem a lábam Jouy-en-Josasból. Az RER-ek mindegyike, de a C végképp, többféle útvonallal és végállomással rendelkezik, és hogy könnyen – egyetlen felszínes pillantással – el tudd dönteni, hogy melyik a tiéd, mindet elnevezik. Van tehát VICK, CIME, JILL, NORA, SARA és még sok-sok más név, amelyeknek hallatán a képzett párizsi (inkább ile-de-fance-i) pontosan tudja, hogy merről jön és hová tart.

A négy RER vonalon kívül Párizs 14 metróvonallal rendelkezik, közülük a legmodernebb, a 14-es vezető nélkül közlekedik. A távvezérlésű metró állomásain üvegfal biztosítja, hogy az utasok ne lehessenek éppen ott, a vezető híján nem fékező metró alatt öngyilkosok (vagy merényletek és balesetek ártatlan áldozatai). A franciák maguk sem igazán igazodnak ki a metróhálózaton, és előszeretettel kérnek egymástól tanácsot – ahogy én és más ismerőseim is többször megtapasztaltuk. Pedig a párizsi metró nagyon jól feliratozva van, feltéve, hogy tudod, hogy hányas metróval akarsz menni és melyik megállóig.

(Kattints a képre, hogy láthasd nagyban!) 

Az aluljárók koszban és bűzben vetekedhetnének Budapest legmocskosabb aluljáróival. Ráadásul a legtöbb hosszú, kanyargós, labirintusszerű, rengeteg, látszólag értelmetlen lépcsővel felfelé és lefelé. Itt húzódnak meg a hajléktalanok, akik ugyan nem élnek akkora közösség életet, mint a budapestiek, de majdnem minden állomáson képviseltetik magukat.Rajtuk kívül a pénzkéregetés is igen divatos a metróban. Többféle módszer is van; akad, aki fennhangon meséli el élete nehézségeit, s ezzel kívánja meghatni az utazókat. Más kis papírt oszt nekik, melyen le van írva, hogy miét kér pénzt. Megint mások zenélnek, s ezért várnak el cserébe némi adományt.
Az ő jelenlétük ugyan nem ezt bizonyítja, de Párizsban igyekeznek biztosítani, hogy jegy nélkül ne használhassa az ember a metrót. A bejáraton elvben nem jut át, akinek nincs érvényes jegye vagy Navigója, és az RER-eken rendszeresen jöttek ellenőrök, akik megvizsgálták jegyeinket. Diákoknak nincs kedvezmény, és nem is valami olcsó a tömegközlekedés.Természetesen igen kiterjedt a buszhálózat is, mind Párizsban, mind a környező városokban, de mivel a busz gyakran kerül dugóba, a metró pedig biztosan eljut mindenhová, kevésbé kedvelt közlekedési forma.
Tudjuk, hogy a franciák imádnak sztrájkolni – ez igaz a tömegközlekedés üzemeltetőire is. Múlt ősszel többször volt többnapos leállás, és ilyenkor az RATP visszafizette a bérlettel rendelkezőknek az aznapi összegeket, hiszen nem tudtak közlekedni. Ottlétem alatt egyszer sztrájkolt az SNCF az RER C vonalán. Előtt lévő nap az SNCF munkatársai mind állomásokon, mind a vonaton osztottak papírokat, amelyeken leírták a sztrájk napjának megváltozott menetrendjét, hogy tisztában lehess azzal, hogy mikor megy és mikor jön vonat.

Már napok óta itthon vagyok, és még egyetlen bejegyzés sem született. Pedig csak van, aki várja… Először is a hazaútról. A buszút nekem nem jött be annyira, mint sok nagy és neves elődömnek. Eleinte még jól indult, amíg egyedül ültem egy kétszemélyes helyen, picit írtam is kézzel, meg olvastam, meg hallgattam zenét. Aztán az egyik megállónál (mert hogy rengeteg városban állt meg a busz, és ennek következtében nagyon kevés wc-vel rendelkező, benzinkutas megállót biztosítottak) csak mellém ültettek egy csajt, hogy mögénk egy apuka és kislánya beülhessen. A kicsi egész úton beszélt, sípolt és fejbe csapdosta az előtt ülőt – aki, mit ad isten, én voltam. De Strasbourg-nál kiszálltak. Aztán egyre többen lettünk, végül dugig volt a busz.
Találkoztam egy másik lánnyal, aki szintén erasmusolt fél évet, szintén közgázról, de nem Párizsban. Egyetlen bőrönddel (és több kisebb kézipoggyásszal) jött haza, ami engem nagyon meglepett a közel 40 kilónyi cuccommal. Vele, meg más, hosszú távról hazatérő emberekkel beszélgettünk a megállókban, közben meg olvastam és zenét hallgattam. Valami siralmas filmet is betettek, szlovákul, miniatürizált angol felirattal. Mert a busz szlovák volt, és Bécsig jöttem vele, ahol átszálltam egy Budapestre tartó magyar buszra. Az átszállással nem volt amúgy gond, csak annyi, hogy a Németországból – a magyar buszon – jövő szlovákok rettenetesen féltek, hogy csomagjaik lemaradnak, és nem engedtek minket oda, hogy tán elhozzuk a saját, kivet csomagunkat a busz hasából, hanem tolongtak és tömörültek. Mivel akkor már 18 órája tartottam hazafelé, nem voltam lelkes a viselkedésüket látva…
De aztán hazaértem, és az itthonlétbe nagyon könnyű volt visszahelyezkedni. Bár még „pardon” felkiáltással lökdösök félre embereket a villamoson, és a hideg és távolságtartó franciák jó szokása szerint „jó napot”-tal köszönök velem egykorúaknak is, de más gond nincs. Vagyis van, az, hogy vizsgákra kellene tanulnom és nehezen veszem rá magam. A barátokkal való találkozók is alakultak, alakulnak, meg csak az öröm, hogy szeretteimmel vagyok…
Jártam az erasmus irodában, az új magyar koordinátor nagyon kedves – csaknem mint a franciák voltak! Leadtam pár papírt, interneten értékeltem kintlétemet (nagyon hülye kérdések voltak; például mennyi pénzt költöttem kint megélhetésre átlagosan (euró/hónap), és mennyit kaptam, és akkor mennyire fedezte az ösztöndíj – nekik talán nehéz lett volna kiszámolni a két adat alapján…), és még kell írnom egy élménybeszámolót. Ez majd fel fog ide kerülni egy összegzős bejegyzéssel együtt, azt hiszem…
Néhány jegyem közben kiderült: franciából 5-öst kaptam, de ezt sejtettük, HRM-ből pedig 3-ast, ami kiváló. A két marketinges jegyet még nem voltak képesek beírni az intranetbe, de hátha a jövő héten.

Hamarosan jönnek Amélie-ék, megvannak a szendvicseim, szoba nagyjából rendbe rakva, csomagok nagyjából egészben. A laptop például még hiányzik belőlük, de más nem nagyon. Úgyhogy köszönöm mindenkinek, hogy végigkövette az elmúlt hónapjaimat itt Párizs mellett, Jouy en Josasban…

DE

Ne menjetek sehová, mert hamarosan újra jelentkezem! Esedékes még néhány „tapasztalatok”-bejegyzés, a közel ezer fotó átnézése után biztosan lesz még „photoblog”, és általában pár szó arról, hogy milyen otthon lenni, mind Erasmus-teendők, mind csak úgy. Addig is sziasztok!

Találós-kérdés: hogy raksz be három hónapnyi életet két bőröndbe, egy hátizsákba és egy laptop-táskába? Válasz: sehogy.
Hozzávettem még egy oldaltáskát, hátha. De nem tudom…
Befejeztem a pakolást, és bár vannak még itt kóbor törölközők és tisztálkodási szerek, talán minden el van téve. Talán. Kivéve azt, amit itt kell hagynom mert egyszerűen nem fér el. Például bögre vagy bögrék. Sampon, balzsam, tusfürdő maradéka. Szóval kábé azok, amiket induláskor is kihagytam.Sajnos amiket hazaküldtem útközben, azokat vagy nem én hoztam ki, vagy nem a bőröndben (pl. télikabát, csizma). Helyette viszont lettek szótáraim – mindenféle méretben és nyelvben. Nehéz ügy. Szó szerint. A bőröndök olyanok, hogy ajjaj…! Többször komolyan megfordult a fejemben, hogy kész, nem fogok beférni. De aztán kisebb lemondások árán sikerült. Ezek közé tartozik például egy farmer, ami már legalább háromszor szakadt el, és megfogadtam, hogy a következőnél kidobom. Hát ez a pillanat most érkezett el. Mondhatni, üdvös, hiszen így nem kell begyömöszölnöm…
Hogy miért nem alszom boldogan, ha már sikeresen elkészültem a bepakolással? Hát nem érzem magam fáradtnak… Az a helyzet, hogy furcsán érzem magam (és itt csak részben gondolok arra, hogy fáj a torkom, sajnos). Már szerettem volna hazamenni, egy ideje jutnak eszembe az otthoni helyek, hogy milyen lesz erre vagy arra sétálni, vagy otthon lenni, vagy Bálintéknál. Deánka hiányáról már ne is beszéljünk. Aztán ma csak elfogott valami szomorúság ott a Jardin du Luxembourg-ban… Furcsa érzés a gondolat, hogy hazamegyek. Egyfelől három hónap (és három hét!), az kutyafüle. Másfelől atyaég, ezer éve nem jártam otthon! És bár minden biztos ugyanolyan lesz, izgatott vagyok. Szóval ezért nem alszom, mert izgatottan várom a holnapot, és pláne a holnaputánt, az érkezést Pestre.
De már jó lenne pihenni, ugye…? A helyett, hogy blogokkal fárasztanám a tisztelt társaságot. Hát jó…

Összegezném az utolsó két napot is, mielőtt a pakolásba vetem magam – írtam ezt órákkal ezelőtt. Azóta bevásároltam, vacsoráztam, a lámpát lepasszoltam a szállítójának, és most ott tartok, hogy kellene bizony pakolni. De felvéve a múltkori bejegyzés végének fonalát (elvégre fiatal még az este, a lámpát se kell felgyújtani – vagyis kevesebb, mint tíz óra van), az utolsó POW. Nem volt jó. Az ilyen bulik, amik nagyon nagynak vannak beharangozva, sohasem jók ám… És most is bebizonyosodott ez a dolog. Dupla áron adták a pecsétet a kezünkre, de hála Chiarának, aki hazament aznap, és megengedte, hogy rámutassak a nevére a BDE-tagok (azok, akik annak idején fizettek, hogy kevesebbet fizessenek a belépésért) listáján, és így 10 euróért mehettem be 20 helyett.
Ennyit a buliról, kár is szót vesztegetni az egészre. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Másnap Gáborék indultak. „Ék”, mert Anikó rájött, hogy előbb van egy vizsgája, mint gondolná, és áttetette a jegyét – így én holnap egyedül megyek majd. Szóval átmenten 11-re Anikóhoz (elvben akkor indultak volna), ahol is ő a pakolás végénél tartott. Próbáltunk ráülni a bőröndökre, csoportosítgattuk a dolgokat, és végül két bőrönddel és körülbelül nyolc plusz zacskóval., táskával, mindennek együtt indult el. De úgy tűnik, felengedték a buszra… Közben Anikó búcsúzkodott a CEMS-esektől, ami jóval összetartóbb banda, mint a sok eramsusos, némi könny is hullott…
Mikor elindultak – Zoli, aki hazahozza a lámpámat kivitte őket –, én is elindultam a városba. Felmentem a Montmartre-ra, vettem egy fraisier-t (fantasztikus epres süti) a fekete negyedben, aztán megeszegettem a kedvenc parkomban a Sacré Coeur mellett. Természetesen bementem a templomba, aztán le a Montmartre helyes kis utcáin a Pigalle-ig.

Ahol láttam a híres Chat Noir kávézót, amely most nyiva volt, nem úgy, mikor utljára arra jártam, és tatarozták.

Onnan a diadalívhez mentem, és egy darabig a Champs Elysée-n, majd Szajna-part, és végül Eszterrel találka a Magyar Intézetnél. Sajnos rossz kezdési időpontot kaptunk, így a feléről lemaradtunk az előadásnak, de még így is nagyon jó volt. A magyarul tanulók adtak elő dalokat, olvastak verset, kis színdarabot csináltak a kezdők (köztük az, aki meghívott minket). Hát, ez nem semmi.
Utána volt evés-ivás, bor, mindenféle magyar és francia kaják. Beszélgettem Amélie-vel és a vőlegényével is. Majd Eszterrel, és egy magyar ismerőssel, valamint két francia pasival elmentünk egy vendéglátó-ipari egységhez, ahol sörözés és beszélgetés kezdődött főleg franciául és angolul (a harmadik magyar nem tudott franciául), de néha picit magyarul is. Ettünk valami sörkorcsolyát, ami úgy festett, mintha egy megsütött palacsintára sonkát és hagymát tettek volna, majd az egészet berakták volna a sütőbe. Finom volt. Utána futnom kellett, hogy elérjem az utolsó RER-t, de nem késtem végül le.
Ma szétkaptam a lámpát, és egy helyes pici csomagot csináltam belőle, hogy Zoli el tudja vinni. Aztán bementem a városba, a Luxembourg kerthez. Éppen elgondolkoztam, hogy azért picit bittersweet a távozás, mert Párizst nehéz lesz itthagyni, mikor Zoli szólt, hogy ő ma délután indul. Így a tervezett andalgás helyett sietés lett, hogy el tudjak mindent intézni, és még ki érjek Jouy-en-Josasba, hogy átadjam neki a lámpát. Jártam újra a Szajna parton, majd az Eiffel toronynál,

majd újra a Saint Michelnél, és amikor visszaértem a Luxembourg kerthez, akkor felszálltam az RER-re. Ez volt a búcsú Párizstól. Közben Zoli nem jelentkezett újra, én meg hazaértem, és nem tudtam elérni (mobil kikapcsolva, szobai telefonra nulla válasz). Szomorúan elkezdtem írni ezt a blogot, de helyette inkább bevásároltam nagyon hosszasan.
Közben sikerült megbeszélni Amélie-vel, hogy kivisznek a buszhoz, amiért örök hála illeti őket, mert a két bőrönd plusz hátizsák plusz laptop nem egy jó játék, elég volt idefelé (és azóta csak több holmim lett). Zoli előkerült, és megkapta a lámpát, én vacsoráztam egy utolsót itt, és most pakolnom kell. Szóval zene, és lássunk neki!
Ja, a növény két gyönyörű virággal búcsúztatott. Amélie-éknek szándékozom adni, remélem, örülnek majd, és szépen virágzik nekik.

Jaj, és még annyit, hogy Ma Lannal még kedden megnéztünk együtt egy francia filmet franciául és francia felirattal, és átadtam neki ajándékomat, amely egy folklór ruhás baba volt. Köszönök minden tanácsot, ha eddig nem tettem volna.

Íme hát a tanulási épület. Erről mégiscsak muszáj csinálnom egy photoblogot, beláthatjátok. Remélem, nektek is tetszik, és legalább picit átjön, mennyire jól felszerelt az egész.

Így fest kívülről a bejárata a Bad'Zetnek, a tanítási épületnek.

Így pedig belül az aula-szerűség. A kör alakú falon fölül képernyők vannak, ezekre írták ki mindig, hogy hol lesznek az órák. Minden héten másik teremben voltunk.

 
Ez itt egy folyosó, amelyről az épület belsőudvarára van kilátás. Oda csak a kertésznek volt kijárása, de amint látjátok, ő nagyon is kijutott...

Már fent is láthattátok ezeket a helyes kis fakkokat. Mindenkinek volt egy névre szóló, és oda tették be az anyagainkat - bár én alig kaptam, akkor is főleg reklámanyagot. De Gábor például bizonyos órának mindig megkapta a diáit előre. Ja, és tankönyvet is kaptam ott!

Ez pedig egy tipikus tanterem két szögből.

Voila, HEC. Remélem, tetszett.

Valaha a francia könyvünknek, melyben egy csapat francia jött Magyarországra, és összespanoltak az idegenvezetővel, szóval ott volt az utolsó fejezet címe a fenti mondat, jelezve a „viszlát” és az „agyő” szavak közti különbséget. A második kötetben a magyarok jöttek Párizsba. Aztán áttértünk a Nouveau sans Frontières-re. És be is fejezem a nosztalgiázást…
Szóval helyek végigjárása meg búcsúzás, meg ilyesmik vannak folyamatban éppen. Amiket kiegészít az, hogy jó pár dolgot el kell ám itt intézni indulás előtt. A depozit visszakapásához le kellett adnom a Residence Office-ban a kis igazolást, amit anno kaptam, hogy leadtam, valamint a bankom adatait, mert nem voltak képesek odaadni készpénzben. Ami azért rossz, mert számítottam rá, hogy lesz készpénzem. De nincs. Azért éhen már nem halok a maradék két napban, ettől nem kell tartani.
Ezen kívül alá kellett íratnom a koordinátorral, hogy itt voltam, és megcsináltam a dolgokat. Valamint a szobára kötött felelősségbiztosítást le kellett mondanom, mégpedig postai levélben, ajánlva, ami 10 eurómba került… Még megbeszéltem a bankommal, hogy majd otthonról zárom le a számlát – miután az utolsó havi CAF-ot és a depozitot visszakaptam rá. Ennek keretében jeleztem, hogy szeretnék internetes bankolni – levélben küldik ki hozzá a kódokat, azt ígérték, megjön még a héten. Remélem is.
Ezek mellett mentem be a városba tegnap és ma. Tegnap elmentem a Luxembourg kertbe, és jártam egy kört. Kiderült, hogy a játszótér, amit Ágival láttunk, és eszméletlenül jó, fizetős. 1,70 körül van a felnőtteknek, és egy euróval több a gyerekeknek. Nem semmi!

Tegnap amúgy elég szép idő volt, a napon is tudtam picit üldögélni. Ó, és láttam egy orvos-medikus tüntetést. Most biztos mindenkit nagyon érdekel, hogy miért tüntettek, mi? Hát nem tudom, bocsi… És mivel két pillanat alatt nem találtam meg a neten, és lusta vagyok, ti sem tudjátok meg. Sajnálom – főleg az orvostanhallgató ismerőseimet, mert őket biztos érdekelné. Már ha olvassák még a blogot…
Tegnap leginkább boltokban jártam, de abból nagyon sokban. Változó sikerrel. De jártam a Saint Michelen, a Notre Dame-nak integettem, elmentem a Louvre-ig, és annak is integettem, valamint a Musée D’Orsay-nak is. Integetős nap volt. Végigjártam a kisállat-kereskedéseimet, és játszottam mérhetetlenül drága kiscicákkal és kiskutyákkal (átlagosan 400 eurót dukáltak), akik megették a kezemet. És hiányoltam Deát. De ez már nem lesz sokáig így…
Utána elmentem a Defense-ba, ahol nem készült fénykép ez alatt a fél év alatt. Ja de, csak nem én csináltam, hanem Nyuszi!

De azért itt van, lássátok. Szóval ott jártam, mégpedig az Auchanban, és vettem 25 euróért szép nagy bőröndöt. Kék. Úgyhogy ezekkel jövök majd haza. Valamint vettem macarone-t, amiről előadást tartott francián az egyik lány hogy milyen fantasztikus. És tényleg jó. Mindenféle ízű van, és eddig azért nem vettem mert bizarrnak találtam a rózsaszín, meg halványzöld, meg hasonló volta miatt. De finom. Epres, pisztáciás, kókuszos, csokis, mindenféle van, és finomak nagyon. Ha erre jártok, kóstoljátok meg.

Ma pedig ebédeltem, elmentem a Pompidou-hoz, hogy annak is integessek, aztán elmentem a Musés des Arts et Métiers-be, mert valaki ajánlotta. Leginkább természettudományi múzeumnak tudnám mondani erős fizika és némi építész-részleggel. Érdekes volt, bár ez alapvetően nem az én stílusom, de azért el tudtam nézegetni több mint két órán keresztül. Aztán viszont belefáradtam, és kihagytam a közlekedésről szóló részt, pedig biztos eljutottak volna az első vonattól a TGV-ig. (De az első fényképezőgép, videokamera, számítógép elég volt.) Nekem a makettek, építész-cuccok tetszettek a legjobban, de abból volt a legkevesebb, sajnos. Ellenben sok helyen volt kisfilm arról, hogy hogyan is működnek a cuccok, így megnézhettem, hogy hogyan lesz víz az oxigénből és hidrogénből, valamint egy régi számológép működési elvét. De attól még, hogy megmutatták, hogy hogyan kell forgatni, állítgatni a karokat, nem tudtam meg, hogy mégis honnan tudja a számológép, hogy mennyi 324 x 600. Ez egy kész csoda!
Utána elmentem az Opérához újfent, feltöltött elemekkel, és csináltam sok-sok fotót – kívülről. Körbe is jártam, és hatalmas. Tutira nagyobb, mint a budapesti. Ezt nem leszólásként mondom, csak ténymegállapítás. Úgyhogy íme néhány fotó:

Utána hazajöttem, mert még buli is lesz, és meg akartam írni ezt a blogot is. Holnapra igazából egész sok minden maradt… Majd meglátjuk, biztos, hogy megyek még a Montmartre-ra, mert azt imádom, és persze el kellene látogatni az Eiffel-toronyhoz is. De holnap este az itteni magyar szakos diákok csinálnak előadást, köztük az a csávó is, akivel többek között voltunk a Krétakörön, ezért megyünk Eszterrel. Szóval sokára jövök majd haza…